DJI Mavic Air drón teszt

Ez utóbbiból kiviláglik még valami, a DJI Mavic Air mérete a gyakorlatban nem sokban tér el a Sparktól, ami megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy ez egy kategóriával nagyobb drón. A minőség természetesen toppon van, pedig a külalakon sok minden változott. A karok behajthatóak, emiatt szuper kompakt a gép, ahogy a kontroller irányító pöckei is letekerhetőek.

A kinézet szerintem egy kicsit futurisztikusabb lett, mint a kisebb modell esetében, mindenhol mindenféle szenzorokba akadhatunk bele. Szemből a 3 tengellyel stabilizált 4K 30 FPS kamerát láthatjuk a gimbal védő profilban, a hason 4 db, a pozíciótartásért és tárgyelkerülésért felelős szenzort, elől-hátul pedig szintén a tárgyelkerülés eszközei tűnnek fel, vagyis nagyon vigyáz magára a gép. A hason kapott helyet az okos akkumulátor, amelynek a töltöttségét a szokás „egyszer megnyomom” módszerrel ellenőrizhetjük.

A távirányító minősége is elsőrangú, lényegében megegyezik a Spark sajátjával, de ennek kicsavarhatóak az irányító karjai, és önmagában elrejthetőek, ami az egyik zseniális megoldása a modellnek. Emiatt a szerkezet extrém pici helyen is elfér, ez mindenképpen plusz pont a hordozhatóság oltárán.

Az applikáció keretén körben látjuk a kezeléshez szükséges piktogramokat, felül az állapot visszajelzést, a fényképezési beállításokat, az üzemidőt, baloldalt a repülés vezérléséhez tartozó módokat, míg jobb oldalt a fényképezésért és videózásért felelős dolgokat. A legalsó sávban a térképet, illetve a telemetria adatokat fedezhetjük fel, de tapizható a képernyő közepe is a tárgykövetés és a fényerő szabályzása végett.

Jobb felül láthatunk három pöttyöt, ahol rendkívül aprólékosan be lehet állítani a különböző paramétereket, a gimbal döntési sebességétől kezdve a távirányító gombjainak programozásáig, ezt az első használat előtt nézzük át. A mai cikkben erről nem lesz szó, mert akkor a Corvinus tekercsekhez hasonlatos hosszúságot kapnánk, egy dologra azonban mindenképpen szeretnék kitérni, ez pedig a WiFi képátvitel.

A DJI Mavic Pro-nál kisebb gépek ugyanis nem ismerik az Occusync protokollt, emiatt lényegesen kisebb is a hatótávjuk, esetenként akár 50 méteren is megszakadhat a kép, és ez bizony mind a Spark, mind pedig a DJI Mavic Air-re igaz. Persze ideális körülmények között az európai CE minősítés szerint 2000 méterre – haha – megy el tesztalanyunk, de ez egy laborból származó szám, a valóság sokkal rosszabb.

Ez Amerikában nem probléma, lévén az FCC szabvány nem korlátozza az adóteljesítményt 100 mW-ra, így ott az elméleti hatótáv 4.000 méterre nő. Ezeket a gyakorlatban nyugodtan eloszthatjuk legalább öttel, vagyis CE módban 150-200, FCC módban 6-700 métert tud a Mavic Air. Azt, hogy melyik módban van, a WiFi fül alatt tudjuk ellenőrizni, ha 13 csatornát látunk, akkor CE, ha 11-et, akkor FCC.

A következő jel a különböző „cinematic effect-ek” létrehozásáért felelős távirányító ikon, amit kinyitva a Sparknál már megismert módokat kapjuk, néhány lényeges dologgal kiegészítve. Csak felsorolásszerűen írom le őket, de mielőtt elkezditek próbálgatni, keressetek egy üres placcot, ahol nincsenek emberek, mert a legtöbb módhoz elég sok hely kell. Nézzük, mik állnak rendelkezésre:

• Normal, ez a szokásos irányítást jelenti /Spark is tudja/
• Quickshot, ez mindenféle „mozifilmes” effektet magába foglaló videókészítést – mint például spirális távolodás, körözés stb. – tartalmazza /Spark is tudja/
• TapFly, a képernyőn kijelölt pozícióra repül a drón /Spark is tudja/
• ActiveTrack, ilyenkor tárgy vagy alakkövetésbe kezd a gép, ez egy fajta „follow me”, de annál intelligensebb /Spark is tudja/
• Tripod, szuper lassú módba vált a gép, a könnyebb kamerakezelés végett /Spark is tudja/
• SmartCapture: gyakorlatilag megegyezik a DJI Spark gesztusvezérlésével, vagyis a drónt irányíthatjuk kézmozgással, selfiezhetünk, egyszerre akár többen is, sőt elvileg ehhez távirányítóra sincs szükségünk, a kezünkkel mozgathatjuk a drónt (“iron man”)
• Cinematic Mode: a drón „felpuhítja” a mozgásokat a folyamatosabb “moziélmény” érdekében, így a megállások kevésbé lesznek agresszívek
• Point of Interest: a kijelölt rádiusz és magasság mentén felprogramozhatunk automata repülést, amit a gép lassú körözéssel végrehajt. A leírt kör paramétereibe menet közben is beavatkozhatunk

Néhány módhoz először ki kell jelölnünk a célt, amin majd végrehajtjuk a rögzítési formát, ezt telefonunk kijelzőjén, az ujjunkkal zöld négyzetet húzva tehetjük meg.

Az APAS – Advanced Pilot Assistant System -, vagyis automatikus tárgyelkerülés lényege, hogy a Mavic Air az előtte elhelyezkedő tárgyaknál nemcsak megáll, hanem ki is kerüli azokat. Például a jobb kart előre toljuk, de előttünk van egy szikla, akkor anélkül, hogy a távirányítóhoz nyúlnánk, a drón megemeli a magasságot, és elmegy a tárgy fölött. Ez akkor hasznos, ha nincs közvetlen rálátásunk, vagy a távolság miatt már nem tudjuk megbecsülni, hogy az objektumok milyen messze vannak. Azért ésszel játsszunk vele, egy folyó felett, egy sűrű erdő közepén előbb vagy utóbb hibázni fog, inkább úgy tekintsünk rá, mint a háromirányú tárgyelkerülés – elöl, hátul, alul – mellett használható plusz “légzsákra”.

Térjünk át a kameraképességekre, hiszen elsődlegesen mindenki ezért fogja megvenni ezt a gépet, hogy remek fotókat és videókat készítsen. A 4K 30 FPS képes kamera tényleg brutális, ám nagyon sokan nem gondolnak arra, hogy az adatmennyiség, amit tartalmaz, legalább ilyen fontos. A DJI Mavic Air ugyanis 100 Megabit/másodperc sebességgel képes kártyára írni a felvételeket, tehát megvan benne az „anyag”. A színek valósághűek, jó a részletesség is, de azért aki „profibb” felvételeket akar készíteni, az szerezzen be egy ND szűrő szettet.

Én személy szerint a képekkel is nagyon elégedett voltam, a síklencsés kamera nagyon jó minőségben készíti el a tartalmakat, a színek, a részletesség, az élesség is kiváló, ebben tényleg nagyon sokat ráver a Mavic a Sparkra. Ráadásul, ha otthon hagytuk a micro SD kártyánkat, egy 8 GB-os beépített tároló akkor is rendelkezésre áll, amelyet az appból tudunk törölni. Az elkészült anyagokat ráadásul már háromtengelyes gimbal stabilizálja, nem kettő, mint a DJI Spark esetében, így a yaw – függőleges forgás – tengelyen is sokkal folyamatosabb a kép.

A repülési idő kicsit hasonlít a hatótávhoz, karcsúbb, mint a gyári leírás szerinti 21 perc, a valóságban olyan 15-16-ra jön ki. Ez a Sparkhoz képest – 16/13 – nem egy óriási növekmény, de azért mégiscsak érezhető. Aki bátrabb, az belepiszkálhat a program beállítások menüjében, és lejjebb veheti az alacsonyfeszültség figyelmeztetést, saját felelősségre.

Mivel még számtalan műszaki paraméter változott, csináltam egy táblázatot, ami átláthatóbbá teszi a különbségeket a két kisebbik modell között, hiszen tudom, hogy sokan vacilálnak, hogy egy jobban felszerelt Sparkot vagy egy alap Mavic Airt vásároljanak-e:

* a valóságban ennél kevesebb ** labor körülmények között, egyébként a töredéke

Nem írtam le minden különbséget, de az látható, hogy így is számos változtatáson esett át az utódmodell, és a cikk terjedelme miatt egy csomó mindent még meg sem említettem. A DJI Mavic Air jelentős lépés előre, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Spark és a Mavic Pro keveréke. Aki teheti, a kettő közül az Airt vegye, persze tudom, hogy nem mindenki szán erre ennyi pénzt. A két drón négy csomagban is megvásárolható, így érdemes a termékeket ár alapján is összevetni: