DJI Tello és Xiaomi MITU drónok tesztje

Már a csomagoláson is látszik, hogy a vállalatok eltérő koncepcióval dolgoztak, a MITU kicsi kék kockaként érkezett meg hozzám, míg a DJI Tello doboza lapított téglalap, melynek átlátszó eleje mögött egyből meg is mutatja magát a drón. Egyikhez sem adnak távirányítót, itt a telefoné a főszerep, de míg a Tello esetében 4 db, addig a MITU-hoz csak 1 pár pótpropeller jár. Sem a Ryze, sem a Xiaomi nem törődött a kézikönyv angolosításával, szerencsére nem is nagyon kell forgatnunk a használathoz. Csak dugjuk be a csomagban található két USB kábelt egy töltőbe, és amíg felvették a delejt, szemügyre vehettem a két gépet.

Dizájnban a MITU nyert, nagyon jópofa ez a fehér-narancs színezés, mint ahogy az is, hogy felülről kell a testbe nyomni az akkumulátort. A műanyag minősége jó, és kedves gesztus, hogy a különböző forgásirányú propellereket külön kis pöttyel jelölik, megkönnyítendő a felrakást. A Tello letisztultabb, egyszerűbb fekete-fehér dizájnt kapott, viszont minőségre ő is ott van a szeren. Mindkét drón propellervédő kerete eltávolítható, ennek megléte jogosítja fel a kütyüket kül- és beltéri használatra is.

A lényeg persze a hason helyezkedik el, a DJI-Ryze üdvöskéje két optikai és egy infravörös szenzorral operál, míg a MITU ultrahangos rendszert kapott, de mindkettő feladata ugyanaz: pozícióban tartani a gépeket. A fronton helyezkednek el a képalkotó egységek, a Tellonál kisebb méretű, de nagyobb, 5 Megapixeles felbontású a kamera, ugyanez a konkurensnél 2 MP, viszont alatta a lézerharchoz használatos infravörös szenzor bújik meg.

A vezérlőprogramok használata rém egyszerű: alul a virtuális távirányítót, körben a különböző reptetésért felelős ikonokat, míg felül a telemetria adatokat láthatjuk, legalábbis a DJI üdvöskéje esetében. A MITU valós időben nem ad vissza paramétereket, sőt, a repülési módjai is egyszerűbbek, cserébe infravörös érzékelőkkel „lézerharcot” vívhatunk egy másik Xiaomi drónnal. Tulajdonképpen maga a szolgáltatások szekció az, ami vízválasztó a két ellenlábas között, ebben többet ad a Tello, a lenti táblázatban látszik, hogy mennyivel.

Mint látható, a Xiaomi “feature”-jei eléggé esetlegesek, vagy nem működik, vagy pedig egyedül nem tudjuk űzni, ebből a szempontból a DJI Tello sokkal racionálisabb funkciókat kapott. Egyrészt a „cinematic effect” repülési módoknak mind van értelme, és egyedül is tudjuk használni, másrészt ebből vajmi keveset örökített át az ellenlábas. Nem mondom, hogy mindegyik használható, például a pattogás elég fura, de attól még nagyon vicces, és a felhasználók biztosan szeretni fogják.

A másik a programozhatóság, ahol nem bonyolult függvények futására kell gondolni, hanem arra, hogy a DroneBlocks nevű alkalmazással nagyon egyszerűen felprogramozhatjuk repülő masinánkat, illetve az így létrehozott útvonalat automatikusan lerepüli. A dolognak azért vannak korlátai, de az biztos, hogy használható és olyan egyedi lehetőségről van szó, amit semelyik másik modell nem tud a piacon.

Ami a kameraképességeket illeti, a szenzorok közötti felbontáskülönbség nem sokat nyom a latba, viszonylag hasonlóak lesznek az elkészült anyagok. A Tello képeinek színkezelése és részletessége is jobb, és EIS-t is kapott a hardver, de azért igencsak helyén kell kezelni az elvárható minőséget.  Érdekes, hogy ha a Xiaomi drón képeinek felbontását 1600×1200 pixelre emeljük, akkor a videót lecsökkenti 720p-ről VGA-ra, érthetetlen, hogy miért.

A gond inkább az, hogy a DJI által használt három szenzor sokkal jobban pozícióban tartja a gépet, mint a MITU ultrahangos sajátja. Ez mind mozgáskultúrában, mind a videók minőségében tetten érhető, és tulajdonképpen ez dönti el, hogy melyiket jobb nézni: természetesen a Tello-t. Cserébe a MITU mozgékonyabb és agresszívabban reagál, viszont mindkettőt elfújja a szél, a szénkefés motorok képtelenek ellenállni a nagyobb rohamoknak.

Van még egy grandiózus különbség a két gép között: a 720p élőképet a Tello felvétel közben menti okostelefonunkra, míg a MITU ezt 4 GB-os beépített memóriájában tárolja el. Mindkettőnek van előnye és hátránya, hiszen a filozófia alapvetően eltér: A Tello esetében a WiFi kapcsolat szaggatása miatt lehetnek képkocka vesztések, míg a MITU-ról repülés után kell letölteni a felvételt. Ez utóbbi egyébként meglehetősen idegesítő, mert az applikációból tetű lassan jön le az anyag, ráadásul a drón hajlamos kikapcsolni, megelőzendő a túlmelegedést. Szerencsére sima tárolóként is feldughatjuk számítógépünkre, így nem kell vele ennyit nyűglődni.

Üzemidőben nem sokat kamuztak a gyáriak, a DJI gépe 12-13 percet valóban elrepül, ráadásul a lemerülési riasztásokat személyre is szabhatjuk az applikációban, és mindezt vissza is jelzi a képernyőn. A MITU 9-10 percet képes a levegőben tartózkodni, amit a kisebb akkumulátor – 1.100 vs. 920 mAh – és a nagyobb súly együttese – 79 vs. 88 gramm – ad ki, cserébe viszont ékes angolsággal közli, ha merülőben van a telep.