Onemix Light Armor futócipő teszt

Volt egy nevezésem a 2025-ös Budapest Maratonra, amit elhatároztam, hogy egyéni csúcsomat megdöntve, 3 óra 20 percen belül teljesítem, ehhez pedig 4:44-es kilométerenkénti idő kell. Ehhez a sebességhez már éppen indokolt lehet a karbonlemezes rásegítés, az edzéseken pedig főleg, hiszen ott magasabb intenzitással, gyorsabban is futottam.

A kezem megremegett a “buy now” feliraton, és meg is vettem egy akcióban, 20 000 forintos vételár alatt. Ha kicsit is jó, akkor ennyi pénzt megér, gondoltam.

Külsőségek és részletek a Onemix Light Armor esetében

Mit is mondhatnék a kinézetéről ennek a cipőnek. Nekem nem tetszik, úgy harsány, ahogy én azt nem komálom. Pedig volt már neon narancs és zöld cipőm, meg mindenféle színű, de ezek a dizájnok nem jönnek be, pedig alsó hangon tízféle színben kapható ez a modell. A futó karrierem során megtanultam, hogy a szín pont nem számít, azt kell venni, ami jó és olcsó, úgyis gyorsan elkopik. A kedvenc napi edzőcipőm a Saucony Ride széria, és annak az ára tud borsos lenni, így régen nem figyelem már a színeket.

A cipő keskenyebb, mint egy mindennapi edzőcipő, de nem is arra termett. A felsőrésze hátul enyhén párnázott, elöl viszont nagyon vékony anyagú, át is látszik kicsit, tehát jól szellőzik. Hidegben nem az igazi, de ha nem szüttyögős tempóban mentem vele, akkor baromira nem hiányzott a több anyag.

A cipőfűző jó minőségű, soha nem kellett újra kötni. Én imádom a futócipők esetében elhelyezett plusz lyukat, amibe opcionálisan be lehet fűzni a fűzőt, de ezen ilyet ne keressetek, ugyanis nincsen. Van viszont rebound technológia, ami annyit tesz, hogy az utolsó szemek rugalmasak, és gyakorlatilag egy gumi szálra lettek felfűzve, amit ha meghúzunk, akkor a gumi megfeszül, ami átvezetésre kerül a cipő sarokrészén. Az eredmény, hogy jobban ráfog a bokára. Elsőre nagyon furcsa, de zseniális találmány.

Ami pedig elképesztően király, hogy nagyon egyszerű a lábat belecsúsztatni, egész egyszerűen kéz nélkül felhúzható, de úgy, hogy nem kell nagyon meglazítani a fűzőt és a cipőben sem teszünk kárt. Sok egyéb márka tanulhatná ezt.

A talpban a lényeg, ettől lesz a Onemix Light Armor az, ami

Mivel nem egy általános cipőt kerestem, így a talp nekem extrán fontos volt. Oké, hogy karbonlemez, de mégis miből és hogyan áll a talpának a felépítése?

Ha gyors cipőt akarsz versenyre, akkor bizonyos szint felett mindenképp el kell gondolkodni a karbonlemezen. Ez gyakorlatilag egy karbon lap, mely visszarúg, tehát sokkal hatékonyabban lehet benne róni a köröket. Nem egy rugó, viszont sokkal energiahatékonyabbá teszi a futást. Lassabban fáradunk el ugyanannál a (gyors) tempónál, így hosszabb ideig lehet azt fenntartani. Jellemzően 2-4%-ot ad hozzá a futáshoz, így azért véleményes, hogy amatőr szinten kell-e ilyen, hiszen a frissítésen, öltözéken és egyéb dolgokon sokkal több múlhat, de ha már minden tökéletes, akkor ebben is lehet keresni a másodperceket. Ha viszont rossz a futótechnika vagy nem elég erős a boka, akkor le is lehet sérülni a karbonlemeztől, tehát érdemes óvatosan bánni vele.

A Onemix Light Armor talpában egy full karbonlemez van, tehát az elejétől a végéig tart a középtalpnak. Dupla sűrűségű, könnyű PEBA habbal kombinálták, és elég vastag is ez a talp. A gyártó állítása szerint a talpon keresztül szellőzik, de nem hiszem, hogy a karbonlemezen bármi átmenne, ez marketing bullshitnek hangzik. A talp alján CPU betét található, ami a kopásálló réteg, hogy ne a habot gyaluljuk le az aszfalton. Ez tényleg elég keménynek tűnik, 150 km után semmi sérülés nincsen rajta és nem is csúszkált nyálkás időben sem.

Kis érdekesség a sarok részén a Nike Air technológiához hasonló buborék, ami plusz ütéscsillapítást jelent a sarokra érkezőknek. A dropja 8 milliméter, a súlya az én 43-as méretemnek 241 gramm. Nem a világ legkönnyebbje, de azért nem is nehéz.

Versenycipőkből azért sok sokkal könnyebb van a piacon.

Első felvételkor érdekes volt, hogy nem tűnt stabilnak, szinte éreztem, ahogy oldalra fordul benne a bokám, de reméltem, hogy ez csak egy rossz érzet. Így is lett, amint elkezdtem futni, éreztem, hogy a cipő jól viselkedik, nem fordul ki a boka, stabilan tart, nem csúszkál benne a talpam. Nagyon jó érzés, hogy a talpbetéte rücskös, ami hosszabb távoknál egyenesen masszíroz. Nem nagyon, de mégis rendkívül kellemes, nekem nagyon bejött.

A rajtnál nem sikerült beállnom a 3:30-as iramfutók elé, így tudtam, hogy fixen előznöm kell majd az elején. Sajnos így is lett, kicsit beragadtam, nem tudtam a tempómat menni, de pár száz méter után ez feloldódott, csökkent a tömeg és tudtam előzni is. A frissítésem tökéletesre volt tervezve, a cipő pedig repített. Az első 15 kilométer tiszta eufória volt, gyorsabban is mentem, hogy legyen tartalékom, és jól is esett. Ez nem a klasszikus “elejét elfutom” történet volt, mert tudtam, hogy ezt a 4:30 körüli sebességet tudom vélhetőleg huzamos ideig fenntartani.

A célom a 4:44-es átlag, tehát a 3 óra 20 perc alatti beérkezés volt.

A táv feléig ezt a tempót tartottam, majd nagyon enyhén visszavettem. Az utolsó 10 kilométert viszont szenvedésnek éltem meg. Nem volt semmi baj, egy dolgot kivéve. A betárazott sótablettáim elporlattak a zsebemben, a frissítő pontokon pedig csak ritka madár volt a sótabi. Az lett ennek az eredménye, hogy az utolsó 10 km szenvedős volt. Vitt előre a tudat, hogy meg tudom csinálni, és láttam, hogy a sebességet is tartom, de kemény fejharcot éltem át. Láttam közben olyanokat, akik fújtattak már, mint a csapágyas gőzmozdony, valaki eltaknyolt a villamossíneken, mint egy liszteszsák (nem lett semmi baja szerencsére), valaki lelassult, de én csak nyomtam tovább. A cipő csodálatos volt végig, az utolsó előtti kilimen meg kellett állni, mert jött a görcs (vélhetően a só hiánya miatt), de 4-5 másodperces szünet után nem volt gond.