Eachine E50 drón teszt – Olcsósított selfie mágnes

0

A selfie drón kategória az elmúlt egy évben kezdett el kibontakozni. Elárasztották a piacot a drágábbnál drágább modellek, amelyeket a Nyugat-európaiak könnyedén kifizetnek, akkor is, ha 100-150.000 Ft-ot kell rá elkölteniük. Az Eachine nagyon élelmesen ennek az árnak a töredékéért, nagyjából nettó 12.000 forintért rengeteg vásárlót szipkázott el a nagyobb gyártóktól, ami tulajdonképpen érthető, ha rápillantunk az alacsony árcédulára.

Kicsomagolás

Drón terminológiai értelemben az E50 egy „toy grade”, azaz játék drónnak minősül. Ezzel a tudattal kell „együtt élnie” annak, aki kézbe veszi, ami egyébként semmilyen hátránnyal nem jár, csak szeretném, hogyha mindenki el tudná helyezni a képzeletbeli skálán. A doboz kinézete egyébként kísértetiesen emlékeztet egy telefonéra, a beltartalom is nagyjából ekkora, sőt valójában kisebb, mint egy 5 inch-es mobil. Így könnyedén zsebre tehető, és tetszés szerint bárhová elvihető, vagyis bevéshetünk a hordozhatóság rovatba egy piros pontot.

A gépen kívül kapunk két kézikönyvet, egyiket németül, másikat angolul, egy USB-s töltőt és egy indokolatlanul jó minőségű bársony tokot, ami teljes mértékben szokatlan az ilyen termékek esetében. Jár továbbá némi pótalkatrész – 4 db propeller és áttételtengely formájában -, ami azért előre vetíti, hogy nagy valószínűséggel mi fog a leginkább elhalálozni.

A drónt kézbe fogva egyből feltűnt, hogy milyen hártyavékony a műanyag. Ez a repülésben kifejezetten előnyös, hiszen minél kevesebb súlyt kell mozgatni, annál jobban repül a szerkezet, az viszont már nehezen érthető, hogy az illesztési hézagok miért olyanok mintha egy egér rágta volna ki az öntőformából. Egyenes életeket csak elvétve találni, és az elemek összeszerelése is hagy némi kívánnivalót maga után.

Az E50 egyik különlegessége, hogy a karjai behajthatóak, ettől lesz annyira kompakt a szerkezet. Ezeket párszor ki- és becsuktam, hogy lássam, mennyire működik precízen. Az anyag vékonysága ellenére nem tapasztaltam problémát, szerintem ezzel a mechanizmussal nem lesz probléma, a termék egyszerűsége ellenére.

Az első propellerek fehérek, míg a hátsók zöldek, ez segít a helyes orientációban, illetve a kinézeten is csinosít valamelyest. Felül található a bekapcsoló gomb, ami kifejezetten üdvözítő, míg alul az akkumulátortartó, amibe egy kis ügyeskedéssel be lehet passzírozni az áramforrást. A drón „szemei” egyben jelzőfényként is szolgálnak, ami kifejezetten látványos szürkületben, de segíti a tájékozódást, illetve villogással figyelmeztet a merülő akkumulátorra is.

Szerintem a kinézet és a minőség – az árat is a képletbe helyezve – rendben van, sőt ha azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi szoftveres funkciót képes kezelni a gép, akkor ennél többet biztosan nem várhatunk el.

Tesztüzem

Az akkumulátort feltettem a töltőre, az applikációt feltelepítettem a gépkönyvben található QR kód segítségével – ami a fantáziadús WiFi UFO nevet kapta –, majd nagyjából 1 óra várakozás után, a már feltöltött áramforrással megkezdtem a tesztet. Az első, ami feltűnt, hogy a drón nem hajlandó addig semmit sem csinálni, amíg fel nem építjük a kapcsolatot, majd az applikációval be nem állítjuk a megfelelő repülési módot, és ezen kívül még a motorokat is be kell indítanunk. Gyakorlatilag „bolondbiztos” a szerkezet, ami teljesen veszélytelenné teszi a használatot.

A karok kihajtásánál feltűnt, hogy a megszokott függőleges helyzet helyett fektetve kerültek beépítésre a motorok. Ez felkeltette a műszaki érdeklődésemet és gyorsan szétszedtem a gépet, mert érdekelt, hogy vajon ennek valamilyen mechanikai oka van, vagy pedig a szerelhetőség kedvéért fektették-e el az erőforrásokat, mint egyes JJRC modellek esetében. Valójában azonban helytakarékossági okok játszottak szerepet, a belső nagyon kompakt, mégis meglehetősen egyszerű. Sajnos a kínaiak itt is használták a legfontosabb szabályt, amelyet műszaki eszközöknél alkalmazni szoktak: minél több csavart tegyünk, minél eldugottabb helyekre, szóval aki szét akarja szedni, az számítson erre.

A drón WiFi alapú, vagyis repülés előtt meg kell keresnünk telefonunk vezetéknélküli listájában a megosztás nevét, majd csatlakoznunk hozzá, és elindítanunk az alkalmazást. Érdemes egyből belenézni a beállításokba, ugyanis itt kapcsolhatjuk be az élőképet, ami elég hasznos egy repülő eszköznél, illetve itt NE kapcsoljuk be a jobb kezes módot, mert akkor felcseréli a gázállást az irányítással.


A vezérlés egyébként nagyon egyszerű, ha tudjuk, mit kell csinálni, aki viszont életében először lát ilyet, a bizony el fog veszni a funkciók tengerében. Szerencsére a nyitóképernyőn van egy információs fül, amit mindenki tanulmányozzon át és igyekezzen minél többet megjegyezni belőle. Azt fontos tudni, hogy a WiFi UFO nevű program nem az Eachine terméke, én már más drónnal is használtam, tehát nem minden funkciónak van értelme, amit a kijelzőn fellelhetünk, ez inkább egy univerzális felület.

Balról jobbra egy tonnányi ikon tárul a szemünk elé, amelyekből néhányat ki- és bekapcsolhatunk. Először csak az élőképet fogjuk látni, de ha megnyomjuk az „off” gombot, akkor kirajzolja a program a virtuális távirányítót, így láthatjuk a karok mozgását, illetve alul a finombeállítás menüjét. E nélkül nem tudunk felszállni, tehát ezt mindenképpen kapcsoljuk be. A másik nagyon fontos funkció az egymás felé fordított háromszögek, amely a magasságtartós drónoknál középre húzza a gázkart, amely így a lebegési ponton fog nyugodni.

Érdemes még bekapcsolni a „gravity control” funkciót, amely a virtuális távirányító karjainak húzogatása helyett a telefonunk giroszkópját fogja használni, így elég a mobilunkat döntögetnünk az oldalsó irányok váltásához. Tulajdonképpen ez a legnagyobb poén az E50-ben, mert annyira szürreális így a repülés, hogy már ezért érdemes megvenni. Aki játszott már Nintendo Kinect-tel az el tudja képzelni, mire gondolok.

Azért fussunk végig a maradék ikonokon, hiszen a további lehetőségekkel is érdemes tisztában lenni. Balról jobbra haladva az első a visszalépés, a következő kettő pedig a fényképezés és a kamera funkció, míg a negyedikkel az előző kettő által készített anyagokat tudjuk nézegetni. A százalékjel mögött megbújó számok a drón reakciójának agresszivitását állítják, szerintem az első fokozatban elég „döglött”, a második fokozatban viszont már kellemesen mozdul a megfelelő irányba.

A következő három gombról már szóltam, az utolsó fogaskerékről még nem, itt a kiegészítő funkciók találhatóak. Alulról felfele haladva a legelső gomb a giroszkóp kalibrációja, amihez egyenes felületre kell tennünk a gépet, és mozgatnunk sem szabad a folyamat alatt. Érdemes ezt néha megtenni, például bekapcsolás után, ez segít eliminálni a kúszásokat. A következő több irányba mutató iránytű a „headless” mód, amit ha bekapcsolunk, nem kell a drón orientációját figyelnünk, mindig arra fog mozdulni, amerre az irányítókart mozdítjuk, nem pedig arra, amerre áll.

Én ezt a lehetőséget nem használom, aminek egyszerű oka van: sokkal jobb rászánni egy-két napot az irányítás megtanulására, mint elektronikus segédlettel repülni, mert akkor vészhelyzetben is tudunk reagálni. Aki szeretne komolyabb drónt a későbbiekben, annak mindenképpen javaslom, hogy normális, és ne headless módban repüljön, mert később meg fogja bánni, hogy nem tanulta meg.

A „kétszárnyú ablak” ikon a VR, vagyis virtuális módba kapcsolja az alkalmazást. Ennek használatához két telefon szükséges, egyiket betesszük egy szemüvegbe, a másikról pedig irányítjuk a gépet, de ennek a használhatóságában erőteljesen kételkedem. Fölötte a „rev” felirat pedig a videó megfordításáért felel, ami ugye furcsa, mert nem tudunk fejjel lefele repülni, mégis a kamera kép nekem alapból így állt.

Legalul láthatunk egy fel és egy le nyilat, amivel felszállhatunk, illetve landolhatunk. A STOP gomb vészleállításra való, ilyenkor a motorok abba hagyják a forgást, és egyszerűen leesik a gép. A nyilak közötti skála finomhangolásra való, a valódi távirányítókon ezt hívják „trimnek”, ezzel lehet az oldalkúszást kismértékben kompenzálni.

Az applikáció áttanulmányozása után nem maradt más, mint egy jó kis repülés. A stilizált bal oldali kar fel és le iránya a gázadást, az oldalsó irányok pedig a tengelykörüli forgást szabályozzák. A jobb oldali az előre hátra és az oldalirányokban való elmozdulásban segít, ezt viszonylag gyorsan meg fogjuk szokni.

Először giroszkópos vezérlés nélkül próbáltam ki a virtuális távirányítót. Ez azért nehéz, mert a normális távoknál egy kart kell húzkodnunk, aminek érezzük a dőlésszögét, illetve, hogy a teljes skálán mekkora utat járt be. Itt ilyen nincsen, így mindig önkéntelenül lepillantottam a kijelzőre, és ez az idő is elég volt ahhoz, hogy a gép sodródni kezdjen. Ráadásul a tengelykörüli forgást viszonylag nehéz kivitelezni, ez mindenképpen gyakorlatot igényel. Ami viszont pozitív, hogy az élőképet így könnyebb követni, mert a telefon döntése nem befolyásolja a gép helyzetét.

A giroszkópos irányítás sokkal nagyobb móka, kicsit olyan mintha Jedi erővel terelgetnénk a járművet. Az irányítás nagyon adja magát, ráadásul azt vettem észre, hogy az agyam sokkal jobban ráállt a módra, nem tekingettem önkéntelenül a kijelzőre. Így viszont az élőképet nagyon nehezen tudjuk használni, ugyanis ha a kijelzőt magunk felé fordítjuk, akkor a drón egyből hátrafelé kezd el mozogni.

A videók sajnos meg sem közelítik a 720p-t, ami ugye a HD felbontást jelentené. A 720-as szám igaz, ugyanis 720×576 pixel a felbontás, ez a régebbi analóg PAL szabványú TV adással egyenértékű, 25 FPS mellett. Eléggé retro lesz emiatt a minőség is, sem színek, sem részletek nincsenek, ráadásul a gép egy picit mindig mozog a levegőben, ezért valamennyire mindig remeg a kép. Sajnos a fenti eset egyáltalán nem kirívó az olcsó drónok között, ebben az ársávban gyakori az ezzel megegyező minőség.

A képek is ugyanezt a sémát követik, 720×576 a felbontásuk, nézegetésük ugyanakkora büntetés a szemnek, mint a videók esetében. Sajnos ebben az esetben a színkezelés szó is teljesen ismeretlen, például alig találtam meg, hol fényképeztem le egy pipacsot, pedig az elvileg piros, csak ez a képanyagon nem látszik. A WiFi UFO alkalmazás esetében nem is mindig sikerült ilyet készítenem, ezért erre az Eachine alkalmazását használtam.

A gép viszont meglehetősen nehezen használható selfie készítésére, aminek az oka a GPS hiánya. Ezt nem is várhatjuk el egy ilyen árazású géptől, ám így viszont mindig mozog egy picit a levegőben, ráadásul a kamera tudása sem teszi lehetővé, hogy értékelhető fotókat készítsünk.

A repülési idő nagyjából 8-10 perc körül alakul, attól függően mennyire gyepáljuk az E50-et. Mivel nagyon könnyű, az 1 cellás, 500 milliamperóra kapacitású akkumulátor is viszonylag sokáig repíti. Persze nagy suhanásra nem kell számítani, de azért 100%-os állásban egész jól mozog a gép. A töltési idő durván 2 óra, érdemes tehát egyből több akkumulátort rendelni, szerencsére USB-ről tölthetőek egy adapter segítségével, amire tökéletes megoldás egy jobb power bank.

A barometrikus szenzor jól teszi a dolgát, csak ritkán változik a magasság, jellemzően akkor, ha bedöntjük a gépet, és az oldalsó motorokon leesik a fordulat, de ez a multirotoros rendszerek sajátossága. A hatótáv nagyjából 40 méter, de itt már a képátvitel szaggat, és az irányítás is késni kezd, de sajnos a WiFi szabvány ennél nem nagyon tud többet.

Frissítés: a teszt megírása után vettem észre, hogy az Eachine végül kiadott egy saját alkalmazást is, ami ugyan a gépkönyvben nem szerepel, de a Banggood oldalán található QR kód segítségével letölthető. Lényegében megegyezik a WiFi UFO funkcióival, de a nyitókép, az ikonok mérete, illetve a beállítások egy kicsit eltérnek. Helyenként viszont találtam kínai írásjeleket, amivel nem tudtam mit kezdeni, ilyen volt például a videók és a képek visszanézése menüpont, a fényképezés viszont innen tökéletesen működött.

Összegzés

Egy belépő kategóriás drón nagyjából annyit tud, mint az Eachine E50, vagy még ennyit sem. Nyilván a hirdetett paraméterek nem mindegyike igaz, sőt a kamera képe, és a készített videók kifejezetten rosszak lettek, de az fizikai képtelenség, hogy a 12.000 forintos árba még egy jó minőségű képalkotó berendezés is beleférjen.

Ha eltekintünk a WiFi szabvány korlátaitól – rövid hatótáv, nagy késleltetés – akkor viszont egy egészen érdekes kis szerkezetet kapunk, aminek hosszú az üzemideje, egészen jól repül, tartja a magasságát, használat után pedig könnyedén összecsukhatjuk és zsebre rakhatjuk, ráadásul a képmegjelenítéshez nem kell külön monitort vennünk, elég, ha telefonunkat használjuk. A giroszkópos mobildöntögetős móka pedig önmagában olyan vicces, hogy már ezért megéri kifizetni a 12.000 forintos árat.